A bánat, kicsit az örömérzésben is felfedezhető, az öröm, ami kicsit jelen van a bánat pillanataiban is.
Az ember lelkében valahol, egy szobában, ott lapul a melankólia is. Az
elvágyódás vágya, ott van egy dobozban, gondosan elrendezve. A dobozban
képek vannak, szép celofáncsomagolásban. A celofán azért kell, hogy a
képek nehogy megsérüljenek, mindig a legragyogóbb színükben
pompázhassanak. Néha előfordul, hogy némelyik kép kicsit meggyűrődik,
főleg akkor, ha gondos őrzője túl gyakran nézegeti azt a bizonyos
emléket. Ilyenkor szamárfülessé válhat a féltve őrzött kincs, és még egy
két gyűrődés is keletkezhet rajta. Most lássuk, milyen csodákat rejt ez
a doboz.
Itt van az első kép. Egy esőáztatta kertet látunk. Dús
vegetáció. Egyenletesen esik, ragyogó tisztává változtat mindent víz. Az
eső kapcsolatot teremt az égiekkel, felszabadító, könnyű érzés fogja el
a szemlélőt a kép láttán. Várakozással teli a hangulata, lelkesítő
érzés járja át. Az ég és a föld harmonikusan eggyé olvad.
Második
kép. Az eső sűrű cseppekben verődik az ablaküveg síkjának. Hangja
monoton, egyenletes. Mintha egy zen buddhista szertartáson vennénk
részt, olyan az egész, ha csak a hangokat hallanánk. A cseppek hosszan,
vargabetűket leírva érkeznek végállomásukhoz az ablakpárkányra. Útjuk
során furcsa alakzatokat rajzolnak az üvegre. Szétválnak, majd újra
találkoznak. Minduntalan egy új remekmű születik.
Harmadik kép.
Kerti pergola padja. A pad üres, de mi érezzük, hogy mindez csak egy
múló pillanat. Várakozással telve vagyunk. Valaminek történni kell, hisz
a padok nem lehetnek magányosak. Sorsuk, hogy a kóbor lelkeknek
menedéket biztosítsanak. Amikor a lélek megtalálja menedékét, gyakran
rátalálhat a lélektársára is. Az üresség lehetőség, hogy kitöltsük
mindazt az űrt, ami körbevesz minket. Mint amikor úszunk. Körülvesz egy
sejtelmes anyag, és mi feloldódunk benne.